107.) Ki gépen száll fölébe- az Ostfront kiadó légicsatás wargamerendszerei

Alapvetően háromféle wargameszabály létezik.

A gamer elsősorban játékszabályt ír, célja, hogy a dolog játékként működjön. A hátteret, illetve a modellek által tulajdonképpen ábrázolt dolgokat erre csak mint egy bőrt húzza rá- legjobb példa erre a Warmachine, ahol a háttérvilágot is a gőzrobotokat tutujgató varázslók köré írták. Előnye a dolognak, hogy a játékszabályokkal elsősorban azért játszani szeretnénk, ezen a téren pedig jól teljesít a rendszer, főleg, ha a játékegyensúlyra is kellő gondot fordít. Hátránya a háttérhez való hűség elhanyagolása, ami még egy scifinél is eredményezhet illúzióromboló helyzeteket, hát még egy történelmi játéknál.

A mérnök számára a modellezés feladata nem ér véget a figurák elkészítésével, ugyanezzel a szemlélettel megy neki a folyamatok leképezésének is: elsősorban szimulációt szeretne készíteni. Induktívan gondolkodik: ha a mikroszint rendben van, azaz a részleteket minél jobban lemodellezi a szabályrendszer, akkor makroszinten is megfelelően fog működni a játék. Mivel mindig a részletekből épül fel, ezért rendszere könnyen bővíthető, elvileg semmilyen új körülmény felbukkanása nem éri váratlanul, hiszen ezek legtöbbjére az alapmechanizmus magától értetődő választ ad. Az ilyen rendszer jellemzően elég bonyolult lesz, ezt kicsit ellensúlyozandó azért valamennyire intuitív is. A legnagyobb hátránya mégis az, hogy úgyse tud minden aspektust pontosan leszimulálni. Zavarják a modellezés természetes korlátai (folyamatos cselekményt körökre bontani pl), illetve a kicsinyítés visszásságai, mint pl a lőtávolságok absztrakt volta és figurák méretarányához való viszonya.(Eleve, a kézi lőfegvverek hatásos lőtávolsága a wargame-kben kiemelt szerepet kap, azonban a valóságban egyáltalán nem egy egzaktul meghatározható dolog). Így viszont –természetesen- ingataggá válik a felépítmény is, nem feltétlen az jön ki belőle a végén, aminek ki kéne jönnie- és kezdődhet a toldozgatás, aminek sosincs jó vége.

Az impresszionista a mérnök ellentéte. Deduktívan gondolkodik, mindig a nagy egészet, azaz wargame esetén az adott konfliktust nézi, és ebből kiindulva írja meg az egyes szereplők viselkedését meghatározó szabályokat. Az ilyen rendszer mindig áramvonalas és könnyen használható lesz arra, amire kitalálták, azonnal megbicsaklik viszont, ha egy, az alkotó által figyelembe nem vett körülmény mégis fontosnak bizonyul. Ilyenkor kijönnek a túlzott egyszerűsítés hátrányai és írhatja a speciális szabályok tömegeit, elvesztve a réven, amit a vámon megnyert. Jó példa erre a Warlord Games, illetve a Black Powder rendszere, az absztrakt, figurák egyenkénti nyilvántartása nélküli zászlóaljak használata például nagyon jó ötlet, de egyből kilóg a lóláb, ha ugyanabban a csatában különálló századok és egyben felálló ezredek is szerepelnek. Egy mérnöki rendszernek ez nem lenne gond, egyszerűen csak feltenné az arányosan megfelelő létszámú figurából álló egységeket, és ebből már automatikusan adódna a nagyobb egység arányosan nagyobb harcértéke.

Hozzám, hátteremből adódóan, leginkább a mérnöki szemlélet áll közel, de egyértelmű, hogy a három hozzáállás megítélése teljesen szubjektív, az optimum pedig valahol középen van. Jó példa erre a W40k népszerűsége, egy mérnöki alapokra felhúzott (első kiadás járműsebzés-diagramjai, valaki?  ), majd 25 éve egyre több impresszionizmussal nyakonöntött rendszer, ahol a versenyszcéna miatt a gamer szempontokat is nagy súllyal veszik figyelembe. (Csak a rövidtávú bevételmaximalizálásra törekvő kódexírás ássa alá időről-időre, de az egy másik probléma).

A cikk tulajdonképpeni tárgya három repülős szabályrendszer ugyanattól a szerzőtől, T. Jensentől. A Dogfight! az első világháborús légiharcokat mutatja be, a Lacquered Coffins a második világháborút, a Missile Threat pedig a modern korszakot. Alapvetően kis méretű (1/600-300-144), négyzetes talpra helyezett repülőgépek küzdelméről van szó, oldalanként néhány repülőgéppel és némi földi célponttal.

A hosszúra nyúlt bevezető azért volt szükséges, mert így nem kell sokat magyaráznom, mit értek az alatt, hogy a mérnöki rendszer egyik iskolapéldájával állunk szemben. A repülőgépek karakterisztikáit gyakorlatilag egy-az egyben a műszaki adatokból számolták ki, mozgásukat pedig a fizika határozza meg, fordulásukhoz konkrétan egy iskolai szögmérőt kell használni. Minden repülőgépnek nyilvántartja a rendszer a sebességét, illetve magasságát (egy-egy hatoldalú kockával), a játékmenet alapja, hogy egy kötelező mozgás után két akciópont értékben manővereket hajthatnak végre. A bonyolultabb akciókhoz a pilóta képességét is tesztelni kell, és alapvetően a valódi repülők manővereiről van szó, fordulókról, emelkedésekről süllyedésekről. És dolgozik a fizika, hiszen emelkedéssel és fordulózással sebességet veszít, süllyedéssel sebességet nyer a gép, vigyázni kell tehát, nehogy elszámolja magát az ember a fordulózásban és sebességét vesztve átessen, vagy negatív értékre vigye a magasságmérőjét. Ahogy a való életben, úgy itt is rengeteget számít a pilóta tudása, jól átjön, hogy a repülni tudás és a harci gyakorlat mennyire két különféle dolgot jelent. Egyes manőverek eleve csak képzett pilótáknak engedélyezettek, a túlterhelés negatív hatásaira való immunitás miatt pedig a Dogfight! ászai kimondottan halálosak, több gyengébb képességű pilótával is felérnek- ahogy az a valóságban is volt. A szabályrendszerek megírása időrendben is így követte egymást, ez látszik is rajtuk. Bár az alapok ugyanazok, nem ugyanaz a rendszer van ,,reskinelve”, vannak kisebb különbségek, mint például a kötelező mozgás távolságának kiszámítása. 

A Missile Threat szabályrendszere pedig már kifejezetten bonyolult, hiszen maga az ábrázolt korszak is az: a manőverezés itt már nem közelharcot jelent (bár lehetőség van rá), hanem az össze-vissza repkedő rakéták elől való kitérést, komoly szerepe van az elektronikai harcnak és a különféle radarok felderítési zónájából való kimanőverezésnek. Ráadásul a földi és vízi egységek is hangsúlyosan vannak jelen, míg a két világháborúban inkább kiiktatható célpontok, itt bizony a légvédelmi ütegek elég komoly veszélyt jelentenek, a földön szaladgáló kis katonák-tankok pedig egymást is aprítják- miközben például a lelőtt pilótánkat próbálják elfogni, eléggé el nem ítélhető módon. Nekem nagyon tetszik, hogy nem csak akciófilmes párharcokat lehet játszani, ahol teljesen irreális vákuumban folyik a faszméregetés, hanem tényleg valódi küldetéseket, ahol a repülők, bármennyire is rajtuk van a hangsúly, csak részei egy komplexebb műveletnek.

A küldetések a háttérhez illeszkednek, földi célpontok elpusztítása, felderítés és hasonlók a feladatok, nem viszik túlzásba őket, de aki komolyan bele akar menni, úgyis ír majd magának. A Missile Threathez van egy solo mode, és egy zsoldos kampány is, ahol szabadon toborozhatjuk a hadseregünkbe a különféle repülőgépeket és repülhetünk velük küldetéseket egy elképzelt helyi háborúban.

A repülők listája, ahogy írtam is, a valódi műszaki adatokból van kiszámolva, a képleteket közlik is a szabálykönyvek, így bárki bármilyen repülőt megalkothat, amihez modellje van. (A statisztikák nem ,,hordozhatóak” a rendszerek között, de persze egy típus mindegyik rendszerben megalkotható- a második vh félelmetes vadászai nagyon összetöpörödnek ám az ötvenes évek sugárhajtású gépeivel szembeállítva...) De mindegyik könyvben van egy ,,gyári” lista is, ha valaki nem számolgatással akarja kezdeni a kalandot, ebben megtalálhatóak a főbb harci repülőgéptípusok, vadászok, vadászbombázók, illetve a bombázók nagy része is. Én természetesen a magyar vonatkozásokra vagyok kíváncsi: a Dogfight!-ban csak német és antant lista van, a Lohner repülőcsónakot itt magának kell kiszámolnia az embernek. A Lacquered Coffins nemzetek (értsd: nagyhatalmak) szerinti listákat közöl, ebből könnyen összevadászhatók a Magyar Királyi Légierőt alkotó főbb német és olasz repülőgéptípusok. A Missile Threat sokkal szélesebb időtartamot ölel fel: 1960-tól napjainkig szimulálja a légi hadviselést, emiatt egy másik megközelítést választ, egyes háborúkhoz készít speciális listákat. Itt meglepő széleslátókörűségről tesz tanúbizonyságot, nem csak a jól ismert Vietnam-Közel-Kelet tengelyen mozog, hanem szerepelnek például a kevésbé ismert, de légi hadviselés szempontjából sokkal kiegyenlítettebb afrikai háborúk is. Forróvá váló hidegháború nincs, van helyett viszont egy elképzelt 60-as évekbeli tajvani konfliktus bónuszként. A teljes, évtizedekre és nemzetekre tagolt listát az említett zsoldos kampányhoz kapjuk meg- és ez egy elég hosszú lista, hiszen természetesen nem csak repülők, de a különféle rakéták, radarok és hajók is megjelennek benne. Első blikkre csak a két csehszlovák csodát, a Delfint és az Albatroszt hiányoltam belőle.

Ami a negatívumokat illeti- a legtöbb az egyszerűsítés számlájára írható. Az író igyekezett a statisztikák számát csökkenteni, így viszont több olyan dolog is speciális szabály lett, aminek igazán fel lehetett volna venni egy plusz oszlopot a táblázatban. Tudatos egyszerűsítés, hogy a repülők képességeinek magasság szerinti változását elhagyták, holott a második világháború turbófeltöltős motoros vadászgépei, vagy például a MiG-25-ös esetében ezek elég komoly taktikai tényezők. Szintén elég otromba megoldás a bombák és az irányítatlan rakétafegyverek összevonása, és a repülőgép-altípusok is csak a Missile Threatben jelennek meg. És, ami a legkevésbé tetszik, a hatósugár kezelése. Ez csak a Missile Threat jellemzője, ha elfogy az üzemanyag, a repülő egyszerűen eltűnik- mivel ez a valóságban egy elég komoly kiszolgáltatottságot jelentő helyzet, ráadásul a szovjet típusok ismert és komoly hátránya, itt valamiféle üldözésre lehetőséget kellene adni az ellenfélnek. De ezeknek a hibáknak egyike sem halálos, egy-két háziszabállyal és a statisztikák finomhangolásával könnyen felül lehet kerekedni rajtuk.

A könyvek kivitelezésében ne várjuk a GW-től megszokott igényességet, néhány archív fotó színesíti őket, még a modelleket ábrázoló magyarázó ábrák is csak egy félig kisimított fehér lepedőn készültek valami sárgás lámpa fényében. Nem mintha ennek az érdemi tartalomra bármi hatása lenne persze. Egy szerkesztő viszont ráfért volna a könyvekre, a szöveg külalakja nem mindig könnyíti meg az egy helyre tartozó dolgok, pl a manőverek listájának) könnyű áttekinthetőségét.

Összességében tehát kifejezetten jó döntésnek tartom, hogy megvásároltam ezeket a szabálykönyveket. Terveim szerint összeházasítom ezeket a szabályokat a sajátjaimmal, és a szárazföldi csatáim légterében folyó küzdelmet az Ostfront kiadó szabályai szerint fogom lejátszani. Az 1/72-es repülőkkel.