1579.) Otto Mielke: Der Heldenkampf um Narvik
Ma megint belehúzunk könyvileg, ilyen még úgysem volt itt: mai témánkat Körösfeketetón vettem, 1940-es kiadás a Steiniger Verlagtól, Berlinből. Az A5-ös, keményfedeles kötet 207, gót betűkkel írott oldalán a Narvikért zajló második világháborús harcok elevenednek meg- német szemmel (és nyelven).
Az író, Otto Mielke (1906-1958) a német haditengerészetnél szolgált már a két háború között is, Norvégiában is állomásozott, később rakták át a propagandaosztályra. A háború előtt regényeket írt, a világháború alatt viszont inkább a háborús irodalomban mozgott. A háború után visszatért a szépirodalomhoz, két hajós témájú regényfüzet-sorozat szerzője lett.
Narvik egy norvég kisváros túl a sarkkörön, egy fjord (az Ofot-fjord) végében. Jelentőségét az adja, hogy egy Svédországba nyúló vasútvonal tengeri végpontja, melyen keresztül a svédek vasércet szállíthatnak- nos, annak, aki éppen Narvik kikötőjét uralja, legyen ez az akkor még amerikai szállítmányokra nem annyira támaszkodó Anglia, vagy az überalles hadsereget építő Németország. A vasutat Mielke ezért egyszerűen ,,Erzbahn"-nak nevezi. (Itt jól lássuk azt, amit a Bergenről szóló cikkemben is pedzegettem már: Norvégia nem az az ország, ahol csak úgy ki lehet kötni; a partvidék meredek, sziklás, szóval viszonylag kevés olyan hely van, ahol a hajó nemcsakhogy odafér a parthoz, de a kiszálló utasok értelmesen tovább is haladhatnak a szárazföld belseje felé. A Bergenhez és Narvikhoz hasonló helyeknek így, hosszú parvonal ide vagy oda, óriási stratégiai jelentősége van.)
A könyv három fő részből áll- az első a Kriegsmarine tevékenységét mutatja be. Norvégiát mindkét háborúzó fél szerette volna magáénak tudni, de a németek csaptak le először rá, 1940. április 6-án futott ki a narviki invázós hajóraj, Bonte Kommodore (a Kommodore egy német haditengerészeti rendfokozat, hajórajparancsnok, vagy ilyesmi, a földön kb a dandártábornok szintje) 10 rombolójára összesen 1900 német hegyivadász zsúfolódott fel teljes felszereléssel, tábori lövegeket és hasonlókat is beleértve: Mielke humorosan adja elő, de azért érzékelteti, hogy ez minden volt, csak kéjutazás nem. Miután a gyorsan sikló, modern rombolók sikeresen elkerülték az angol flottát és repülőket, a flotilla 9-én megérkezett Narvikba. A partot védő korszerűtlen norvég hajók hősies ellenállását hamar elsöpörték, a várost védő norvég helyőrség pedig nem volt felkészülve a támadásra, így Narvik hamar a németek kezébe került. Nemsokára azonban megérkeztek az angol hajók, és túlerejükkel pár nap alatt két csatát is megvívva teljesen megsemmisítették a német rombolókat- maga Bonte parancsnok is elesett.
A hegyivadászok közben igyekeztek berendezkedni, egy összegányolt felderítővonattal az ércszállító vasútvonalon is előrenyomultak, megelőzve (több-kevesebb sikerrel) a norvégok pályarombolásait. Az angol hajók győzelmét követően azonban partra szállt a szövetségesek gyalogsága: angolok, franciák és lengyelek. A hegyivadászok és a segítségükre siető német ejtőernyősök kiszorultak Narvikból és a környező hegyekben védekeztek- itt jól lássuk, hogy Narvikban ez még bőven a tél ideje, majd júniusban kezd egy kicsit enyhülni az idő, a német katonáknak így elég nehéz dolguk volt a hajótüzérség által is támogatott szövetségesek ellen. Itt harcolt a lengyel haditengerészet egyik utolsó megmaradt hajója is, a Grom romboló, melyet a németek nagyon utáltak, mert nagyon kitartóan lőtte az állásaikat. A mostanában mindenhol a lengyel hősiesség letéteményeseként emlegetett hajó vesztén Mielke nem győz örvendezni (az ő leírása szerint Stukák, valójában He 111-esek süllyesztették el). A németek június elejéig tartottak ki, amikor egyszercsak arra ébredtek, hogy mekkora csönd van- az előreküldött felderítők meglepődve vették észre, hogy a foggal-körömmel meghódított szövetséges állásokban egy lélek sincs. És ez így is volt, a dunkerque-i evakuációval nagyjából egyidőben az angolok Norvégiából is visszavonták a csapataikat
A harmadik fejezet a legrövidebb, egy Bertram keresztnevű német repülő (itt mindenki legfeljebb monogrammal szerepel, hiszen az írás megjelenése idején is aktív pilóták) visszaemlékezése két legnagyobb norvégiai kalandjára. Egy felderítőgép lövészeként lezuhant, és csodával határos módon a személyzetből egyedül életben maradva tudta magát a sziklás-havas pokolból hazavonszolni. Felépülése után egy bombázóra került lövészként, ahol pedig bombázóbevetésen vett részt a Narvikot szorongató angolok ellen. Itt a típusokkal van egy kis kavarás, a bombázóét nem írja, de a kontextusból (személyzet száma, repülőgép belsejében mászkálás) én He 111-esre tippelnék, a hátrafelé tüzelő géppuskával viszont egy repülőgéphordozóról felszállt brit Spitfire-t lőtt le- a repülőgéphordozókon ekkor még nemhogy Spitfire (Seafire), de Hurricane sem szolgált, valószínűleg egy Fairey Fulmar lehetett (a kétfedelű Gladiatort csak nem nézte be ennyire), vagy persze jöhetett a földről is.
A könyv kivitelét és kiadási helyét-idejét tekintve sokkal durvább propagandára számítottam, Zubakov elvtárs könyve például évtizedekkel az események után is sokkal elvakultabban propagandisztikus- Otto Mielke könyvének a nyelvezete, stílusa leginkább az első világháborús beszámolókéra emlékeztet. Sokat szidja a ,,londoni Lordok"-at, de például a náci ideológia vagy fajgyűlölet egyáltalán nem kerül szóba, Hitlert talán vagy két helyen említi összesen, a lengyelekről sem lesajnált underdogként, hanem ellenszenves, de amúgy kompetens ellenfelekként ír.
Képek is vannak, néhány fekete-fehér fotó, nem rosszak, de máshonnan jól ismertek azóta. Eredetileg tartozott hozzá egy papírborító, az én példányomon már nincsen rajta. Ahogy már sokszor leírtam, ez a könyv létével is a történelem egy darabja- a körösfeketetói eladó sajnos már jól tudta az árát, neten 100 dollárért láttam hirdetve, annál mondjuk olcsóbban adta, de nem sokkal. A gót betűk miatt viszont buszos olvasmánynak esélytelen :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése